Biztos bizonytalanság

Július van, az emberek jó része nyaral, pihen, aki pedig munkahelyén kénytelen tölteni ezeket a szép, de forró és füllesztő napokat, valószínűleg az átlagosnál jóval kevesebb figyelemmel követi a politikai eseményeket. Az uborkaszezonban kevesebb esemény ugorja át a lakosság magasabbra nőtt ingerküszöbét (a jelenlegi gigászi, 200 milliárd forintos bankadóról alig hallani valamit), több hír azonban még most is bekerült a közbeszédbe. A Nemzeti Együttműködés Rendszeréről szóló nyilatkozat kötelező jellegű kifüggesztése mellett a közbiztonság javítását célzó intézkedések váltottak ki elsősorban reakciókat. A lényegében a Fidesz-pártprogramot a nemzeti minimum programjaként újradefiniáló, kötelezően közzététendő dokumentummal most csak érintőlegesen foglalkoznánk, a büntetések könnyebb kiszabását, egyben a kiskorúak elzárását lehetővé tévő törvénymódosítás azonban annál érdekesebb számunkra. Miután eltörölték a 20 000 forintos minimális kárhatárt, amely alatt eddig nem lehetett intézkedni, a 14-18 éves korosztályra is kiterjesztik a szigorúbb büntetési tételeket, amelyek között szerepel a 30 napig terjedő elzárás költséges, de remélhetőleg hatékony módszere is. Miért is volt szükséges ezen szigorítások bevezetése?
A válaszért kissé vissza kell néznünk a múltba. Talán meglepően hangzik, de Magyarországon az erős berendezkedéseknek volt a legmagasabb az elfogadottsági indexük, akkor, amikor a fennálló rendszerekkel szemben álló erők is fanatizáltabbak, radikálisabbak voltak, mint a mostani, viszonylag nyugodt időkben. Horthy népszerűsége Magyarországon a két világháború között megkérdőjelezhetetlen volt (még Szálasi is azt szerette volna, ha a Kormányzó nevezi ki őt miniszterelnöknek), mialatt az országban 3 millió ember sínylődött nincstelenként, vagonlakóként, hajléktalanként, egy szétszaggatott, válságból válságba haladó Magyarországon. Az ötvenes évek sztálinizmusa, valamint az ’56-os forradalom leverése után bevezetett gulyáskommunizmus ugyancsak népszerű volt a maga idejében. Kádár titokban végeztetett egy felmérést 1971-ben, hogy megtudja, mennyire fogadja el a lakosság az ő személyét, az általa vezetett rendszert 15 évvel a véres események után. Állítólag maga is ledöbbent az eredményen, ami több mint 2/3-os támogatást, a lakosság lojalitását jelezte vissza neki a politikailag érdektelen rétegekben. Ekkor jött rá, hogy nem hogy visszább lépnie nem kell, hanem markánsabban, nyíltabban is vezetheti az országot, hiszen bár divat volt politikai vicceket mesélni és a vezető kört titokban szidalmazni, valójában az emberek többsége nem akart gyökeres, beláthatatlan kimenetelű változást. Összehasonlításképp: a jelenleg fennálló rendszerben igen ritka az a politikus, aki akár az 50%-os elfogadottságot is eléri a lakosság körében.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon diktatúrára vágynának az emberek, azt pedig főleg nem, hogy az említett rendszerek „jobbak” lettek volna a jelenlegi liberális demokráciánál. Csupán arra a – már-már közhelyszámba menő – tényre világítanak rá, hogy a magyarok döntő többsége csalódott a rendszerváltozásban, veszteségként érte meg azt. Ebben természetesen szerepe van annak, hogy a KGST volt tagállamai inkább a ’60-as évek jóléti Európájához akart csatlakozni (amely az 1973-as válsággal ha meg nem is szűnt, de legalábbis átalakult), és hogy máig nincs közmegegyezés a nemzeti minimumról (amit most a Fidesz választási győzelme után a saját pártprogramjaként akar definiálni). A legjelentősebb, ezekből következő probléma az, hogy 1989-90-ben Magyarország feladta a(z addig nehézkesen és rosszul fentartott) köz- és létbiztonságot az anyagi jólét, valamint az átlátható, ellenőrizhető állam ígéretéért cserébe. Miután a kitűzött célokat nem, vagy csak részben sikerült elérni, az amúgy sem túl népszerű berendezkedésre az utóbbi években több oldalról is csapást mértek. Egyrészt nem meglepő, sőt, logikus, hogy az utóbbi nyolc év szociálliberális kormányzata enyhíteni próbálta – tegyük hozzá, sikerrel – a büntetési tételeket, valamint az állam erőszakszervezeteinek erejét, amely intézkedések így újfent nem meglepő módon a közbiztonság további romlásában jelentkeztek. Erre jött a világgazdasági válság, amely az eddig is labilis létbiztonságnak adott hatalmas pofont. A fő probléma nem a szegénység, az elszegényedés és a kilátástalanság, hanem az, hogy lehetetlenség előre tervezni. A bizonytalanság áthatja a mindennapi életet is, a házaspárok kevesebb gyereket vállalnak, a gazdasági szereplők óvatosabbak döntéseiknél, az emberek nem látják előre a jövőjüket. Biztonság nélkül pedig nem lehet élni.
Természetesen ezek a problémák szemmel láthatóak, és az új kormány – úgy tűnik – meg is próbálja valahogyan orvosolni ezeket a gondokat (ami nem meglepő, végtére is ez a dolga és a felhatalmazása is meg van hozzá). A gazdasági intézkedésekről egyelőre nem sokat tudunk, csak annyit, hogy 200 milliárdot akarnak előteremteni akár a föld alól is céljaik megvalósítása érdekében. Az állam megerősítését, a közbiztonság szintjének javítását már elkezdték, ennek egy fontos lépése a komolyabb büntetési tételek, a „három csapás törvénye” és a fiatalkorú bűnözés szigorúbb szankcionálása. Az irány világos, a döntések eredményét – vagy eredménytelenségét – pedig hamarosan meglátjuk.